Önmagunk 90 %-áról nem veszük tudomást

Biztos Te is ismered azt a jelenséget, hogy egy ismerősödről kívülről teljesen nyílvánvaló valami, amit ő magában nem vesz észre. Mintha csak direkt csinálna magának gondot, miközben annyira nyilvánvaló, hogy mi lenne a megoldás. Mondjuk olyan munkát erőltet magára, amiben láthatóan nem jó, miközben az erősségeit máshol sokkal jobban kamatoztathatná. Vagy meg van győzdöve róla, hogy gyereket szeretne, miközben mindent megtesz a gyerekvállalás elkerülésére. Vagy olyan is van, hogy mikor valaki bosszúságot okoz, azt mondjuk “Na, ezt tuti direkt csinálja, hiszen tudja…”, és ő, mint okozó megesküszik rá, hogy nem direkt csinálta. Végtelen a sor, hosszan lehetne példákat hozni.

Közben a valóságban ezt tényleg mind direkt csináljuk, csak egy olyan részünkkel, amiről nem veszünk tudomást. (Ide tartozik kicsit az a téma is, hogy ki-ki mit ért ÉN alatt. Ha magamra gondolok, akkor pontosan mire is gondolok?! Érdemes ezen legalább egyszer eltöprengeni.)

A lényeg most az, és ez nagyon fontos, hogy nem csak azokat gondoljuk vagy akarjuk, amikről azt gondoljuk, hogy gondoljuk és akarjuk. Egyszerűbben. Nem csak azokat gondoljuk, amik a fejünkben forognak a mindennapokban. Minden embernek van egy olyan része, amire nem tudatos. Vannak olyan mély akaratai, vágyai, gondolatai, amik a fejében forgó folyamatos monológban SOHA nem jelennek meg. Azt gondoljuk, hogy viselkedésünket, tetteinket, választásainkat kizárólag az a részünk, azok a gondolataink határozzák meg, amik az agyunkban pörögnek, amikbe bele tudunk avatkozni, amely gondolatokat észre tudunk venni. De ez nem így van.

Az ember önnön legnagyobb részére nem hogy nem tudatos, hanem teljesen vak. Milyen fura mi? Ezt a részünket pedig hajlamosak vagyunk kitagadni öntudatunkból, mintha nem is létezne. Mindenki látja a környezetünkben, csak mi nem és nem is vagyunk hajlandóak tudomást venni róla.

És megdöbbentő módon ez a kitagadott rész sokkal nagyobb és sokkal igazabban jeleníti meg valós önmagunkat. Külső szemlélőként látjuk egymáson, de senki sem látja magán. A legnehezebb magamon észrevenni. Csak a nyomaiból, a tetteimből és azok következményeiből tudok következtetéseket levonni arra, hogy vajon mi a valós belső akaratom. Ha például 34 éves koromig nem állapodtam meg és nem szültem gyereket, akkor hiába pörög a csekélyke 10%-os tudatos tudatomban, hogy “Nekem minden vágyam a családalapítás.”, a 90%-os tudattalanom ezek szerint nem akarja. Érdemesebb tehát – ezt elfogadva – olyan szemmel közelíteni, hogy vajon mi ennek az oka. Sokkal közelebb visz magamhoz. Olyan, mintha a 10%-os tudatos tudatom csak egyfajta figyelemelterelés lenne erről a jóval valóságosabb, jóval mélyebb, jóval igazabb 90%-os tudattalan önmagamról. A saját figyelmünk elterelése lenne, menekülés saját magunk elől. Azért, mert az önmagunktól való elfordulás és ebben a 10%-ban való pörgés lett a “normális” életvitel, még nem jelenti azt, hogy ez valóban így normális.

Minden ember önnön 90%-ának megismerése rendesen olyan, mintha egy másik embert, egy idegent kezdenék megismerni. Mit is akarok igazán? Mit is választok igazán? Mi elől menekülök? Minek örülök? Mi bosszant? Önmagunk teljes újratanulása ez a folyamat, mikor a figyelmemet leveszem az agymban forgó monológról és ráhelyezem a valóságra. Arra, hogy mi történik. Értitek? Érhetően mondom? A gondolkodástól függetlenül, a cselekvő önmagamat akarom megismerni. Túl akarok nézni a fejemben forgó információhalmazon.

És az is érdekes, hogy magam valódi arcát hiába nem látom, mindenki más ezt fogja érzékelni. Akár a gyermekem is, ha például magamra előltetek egy terhességet, miközben valójában nem vagyok kész rá. A 10%-ban pörög az, hogy “De szeretnék kisbabát”, a 90%-kal tiltakozom, de nem veszem észre. És akkor mondjuk tudatos körültekintéssel teherbe esem, majd az azt követő 9 hónapban több életveszélyes helyzetbe keveredek, többször esem hatalmasat, mint valaha életemben és nem értem, hogy miért. Elképesztő ez. A gyerek érzékelheti, a környezet láthatja, hogy épp min dolgozom, miközben én tökéletesen vak maradok erre.

Vagy 20-30 éve küzdök, hogy lefogyjak, mindig hangoztatom, hogy ezért én mi mindent megteszek. A valóságban tényleg ez forog a 10%-os tudatomban. De mivel soha nem sikerül lefogynom, a 90% láthatólag tiltakozik a fogyás ellen és túlsúlyt akar. Érdemesebb megkérdezni magunktól ilyenkor, hogy “miért akarok én túlsúlyt?”, vagy “miért akarok mindig sokat enni?”. Ilyenkor is sokszor csak legyintünk és kinevetjük a másikat, mert kívülről látszik, hogy nem sok mindent tesz a fogyásért, de ő nem látja magán, mert a figyelme a csekély 10%-on van.

Érdemes elfogadni, hogy elsődlegesen nem a gondolatáradat irányítja az életünket és nem azok alapján hozunk döntést, hanem ez a tudattalan, meg nem ismert részünk kormányoz.

Te milyen példát látsz erre?