A relatív idő

Emlékszem, néhány évesen milyen végtelenül hosszúak voltak a napok. Mikor Nagyi azt mondta, hogy még hármat kell aludni a születésnapomig, nem értettem, hogy ilyen távoli dolgról miért kell beszélni. Vagy ha azt mondta, hogy már csak tizenvalahányat kell aludni, és jön a Jézuska, ez az információ méginkább értelmetlennek tűnt. Kezdő iskolásként egy nyári szünet pedig elképzelhetetlenül, kitölthetetlenül, végtelenül hosszúnak tűnt.

Aztán ahogy teltek az évek, ahogy felnőtt lettem, úgy lett az idő egyre gyorsabb és gyorsabb. Hetek szaladtak el egymás után majd évek. Azt mondták, hogy ez az élet rendje. Egyre inkább felgyorsul az időérzékelésünk, és csak úgy elreppennek az évtizedek.

Sokat merengtem ezen, hogy vajon miért. Aztán arra jutottam, hogy a rutin és a jelenlét különbsége a lényeg. Gyerekként friss szemmel nézünk a világra. Minden ismeretlen, minden egy nagy kaland. Az egész világgal játszunk és szeretnénk öntudatlanul is felfedezni. Nyitottak vagyunk élményekre, és elcsodálkozunk minden apróságon. Aztán felnőttként bezáródunk az élményekre, és legyintve mondjuk, bármire is nézzünk, hogy „Ezt ismerem”, és az élet frissességét átveszik a napi rutinok, a berögzült szokások és menetrendek. A nap többé nem 86.400 végtelen értékes másodpercből áll, hanem felkelésből és készülődéséből, indulásból, munkából, ebédből, megint munkából, hazaútból, bevásárlásból, gyerekekkel való törődésből, vacsorából és alvásból. 86.400 friss lehetőség helyett napi 10-15 rutinszerű tevékenység.

Az ember minél inkább jelen van a saját életében, annál inkább visszatér a gyerekkori időérzékelés. Igen. Lehetséges, hogy a délelőtt olyan messze legyen már délután, mintha egy hete történt volna. Lehetséges, hogy egy hét eltelte többet jelentsen, mint korábban hónapok. Lehetséges, hogy az egy évvel ezelőtti önmagunkra úgy nézzünk vissza, mintha csak egy másik életből sandítanánk vissza. Lehetséges, hogy a rutinszerű tevékenységekből kilépve minden pillanat formál rajtunk. Végül is ez a lényeg.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kéne felkelni, összekészülődni, dolgozni, vásárolni, foglalkozni a gyerekekkel, stb. Ellenkezőleg. Ha tudok úgy jelen lenni közben, hogy nem döntöm el előre, hogy pontosan mi lesz; ha tudom hagyni, hogy a tevékenységekben az Élet is a maga rendező elve szerint részt vegyen, akkor máris kiléptem a rutinból, és a nap ismét egymás után váltakozó másodpercek, másodpercekből gyűlő perek végtelen sorozata lesz.

Akkor nem aggódom a holnapután várható események miatt, hiszen irreálisan messze vannak. Olyannyira, hogy nem tudok hozzájuk gondolatban érdemben kapcsolódni azon túl, hogy jól elő tudok készülni. És nincs időm azzal sem túl sokat foglalkozni, hogy mi volt tegnapelőtt, hiszen annyi dolog köti le a figyelmemet.

Minél inkább engedem ez Élet bölcsességét befolyni az életembe – vagyis minél inkább megengedem minden pillanatnak a maga frissességét – , annál inkább tudnak ezek formálni engem. És végső soron az idő telésének érzékelését nagyban befolyásolja, hogy magam mennyire változtam alatta. Ha mondjuk csak a rutinszerű cselekvéseket ismételtem, akkor azt mondom egy egy évvel ezelőtti eseményre „Olyan, mintha tegnap lett volna!”.

Érdekes, hogy a nyaralás ebből a szempontból is közelebb áll a valódi Élethez. Azért is szeretjük olyan nagyon. Nyaralás közben is megengedjük magunknak azt, hogy ne tudjuk előre, hogy mi fog történni és számtalan új élménynek tesszük ki magunkat. Ezért várjuk már év közben is annyira ezt a néhány hetet. Pedig lehetséges a mindennapokat is így élni. Délután hazafelé „nyaralós” szemmel menni, jól ismert helyekre és tevékenységekre is friss szemmel nézni. Mert igazából nem a nyaralást szeretjük, hanem azt a részvételi formát, amit akkor gyakorolunk. Pedig ahhoz nem kell nyaralni menni.