Az EGÉSZség útja: mindig hülyének lenni

avagy a siker minikudarcok sorozata

Miért? Mert ha egészebb, teljesebb szeretnék lenni, akkor mindig azt kell használnom magamból, amit eddig nem. Azt a személyiségrészemet kell fejlesztenem, ami a fejlődésben valahol nagyon korán elakadt És ez eszméletlenül fárasztó. Hisztizek, igen. Mert végre szeretnék én is jó és teljes lenni.

Sokat töprengtem azon, hogy miért van az, ha bármibe belefogok esendően és bután, csak addig érdekel, míg el nem ismernek, míg valóban jó nem leszek benne. És ha ez megtörténik, azonnal továbbállok. Eszméletlenül sokat gondolkodtam ezen. Hogy vajon félek a sikertől? Vagy attól, hogy nagyobb figyelem esik rám, mint amihez szokva vagyok? Nem akarok feltűnést? Vagy valamit kompenzálok? Mitől van ez? Mert régebben is észrevettem, de csak mostanában kezd már nagyon zavarni. Mert fáj már mindig hülyének mutatkozni, és helyzetekben valóban folyamatosan végtelenül esetlen és béna lenni. Új, számomra valóban ismeretlen területekre tévedni. Mi értelme?

Amikor az ember valahova tanulni érkezik, oda a legsebzettebb, legkevésbé egész részét mutatja – ha esze van, mert így azt a részt fejlesztheti használat által.

2010 januárjában kezdődött nálam a szorongás. Annyira bezárultam a félelmeim közé, hogy már egy ablakkinyitástól is rettegtem, hogy vajon nem fogja-e a kolléganő rossznéven venni, amikor megérkezik, vagy egy alma és körte közötti választás is nem hogy nehezemre esett, hanem képtelen voltam eldönteni, melyik a jobb választás. Mindentől rettegtem. Bezáródtam a félelem tengerébe és egy talpalatnyi föld sem marad a lábaim alatt. Döntenem kellett, hogy vagy kiszállok ebből az egész bizniszből, vagy elkezdek a félelmek felé menni, merthogy másfelé nem volt út. A félelmek mellett döntöttem. Megszoktam, hogy az út mindig arra van, amitől a legjobban tartok, amiben a legbénább vagyok. Megszoktam, hogy keressem azokat a helyzeteket, ahol béna és esetlen vagyok. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy a talpam alatt minél nagyobb szilárd talaj legyen, hogy táguljon az a kör, ahol félelem nélkül járhatok.

Azt mondják sokan, hogy bátor vagyok. Hát én nem ismerek embert, aki nálam jobban félne.

És elegem van abból, hogy mindig béna legyek. Végre jó szeretnék lenni valamiben. Nem továbbmenni, mikor Klein Sándor azt ajánlja, hogy ha a szakdolgozatomat megírom könyv formában, ő kiadja; vagy mikor a tae-bo edző fantáziát lát a fejlődésemben; vagy amikor adott önismereti módszert oktató tréner egy zártabb gyakorló közösségbe hív; vagy amikor magazin megkeres, hogy írjak nekik; vagy amikor akár vezető is lehetnék azon a területen, amiben évek óta dolgozom; vagy amikor családot alapíthatnék. Jó lenne megállni vagy lassítani akár. Vajon elég nagy már a kör, amin járhatok?

Szent meggyőződésem, hogy életünk feladata ezt a kört tágítani, önmagunk határait, a félelmeink kezdetét kitolni, és ez az életünket végigkísérő folyamat. Nem hiszem, hogy vége lenne korábban, mint a halállal. Folyamatos fejlődés és tágulás. És igen. Jól látod. Az első 27 évet rápihentem erre a dologra, azért is ilyen feszített most az iram. Ez is tény. Futottam a félelmeim elől, ezért tudtak betemetni. Igyekeztem elkerülni őket, minél messzebb menni tőlük, de ez nem jó taktika. Tapasztalatból mondom. Egyre kisebb lesz a járható út, idővel beszűkül a mozgástér.

Az is tény, hogy amitől a legjobban félek, attól fejlődhetem a legtöbbet a leggyorsabban, ha nem török össze alatta. És óhatatlanul béna leszek benne, mert pont fejlődni mentem oda. Macerás, tudom, de még mindig azt mondom, hogy megéri.

Most már biztos tudod, hogy miért nem álltam meg sosem. Mert nem mindig a cél a lényeg, hanem jóval inkább az út. Tényleg. Az változtat meg, az érleli a személyiséget. Remélem. J

És ezektől a minikudarcoktól félünk. Kitaposunk egy kis szigetet magunknak és azon jól berendezkedünk. Igyekszünk nem is tudomást venni arról, hogy van azon kívül is világ. Aki emlékeztetne rá, azt általában figyelmen kívül hagyjuk vagyok utáljuk. Akitől viszonylag távol vannak a félelmei, nem is tudom, hogy szerencsés-e vagy szerencsétlen. Mert talán sosem lesz motivációja, hogy megnézze, mi van a félelmei határvonalán túl.

Ahogy azon a vonalon túlra lépek, esetlen és béna leszek. És ennek ellenére újra és újra próbálhatom, hagyhatom, hogy az Élet elvégezze rajtam a dolgát, hogy megtanítson, felkészítsen, kiEGÉSZítsen.

Hiába bújkálnék, a cél végül akkor is marad ez.  Folyamatos fejlődés, tágulás. Ezért is értelmetlen, ha azzal nyugtatjuk magunkat mikor elégedetlenek vagyunk, hogy hát milyen csodálatos életünk van az Etióp lakossághoz és egyéb szörnyű sorsú emberhez képest. Mert hogy nem az a lényeg, hogy mi van most, hanem hogy milyen fejlődés van mögöttünk. Mekkora. Mindenkiben benne van végül a belső növekedési vágy.

Hiába hisztizek, a feladat marad ugyan az végül. Összeszedem, leporolom magam és megyek tovább.

A kép Detroit-ban készült 2011 őszén egy hosszú és kimerítő utazás végén.