Ne ültessünk a magokra erdőt!

Mennyire elképesztően nem tartjuk tiszteletben, hogy mindannyian más utat járunk. Igen, én sem.

Vannak alapvető hasonlóságok abban, ahogy végighaladunk az életen. Ez tény. De még ha alapsémákat fel is tudunk fedezni az emberi életútban, a konkrét lépések és döntések teljesen egyediek. Mégis a saját magunk által választott, alkalmazott módszert és taktikát ajánlgatjuk mások gondjaira is gyógyírként. Tudom, hogy főként jószándékból tesszük mindezt, de azt is tudom, hogy a pokolba vezető út is ezzel van kikövezve.

Biztos-e, hogy csak az van a háttérben, hogy a másikat meg szeretnénk kímélni a nehézségektől? Nincs-e ott a háttérben mégis valami olyasmi, hogy én magam bizonytalan vagyok a döntésemben, a választott megoldási módozatomban, és ha valaki más is ezt választja és bejön neki, akkor nyugodtabban hátradőlhetek, hogy “Lám, jól döntöttem”? Sőt, hogy jó vagyok. Ha a döntésem jó, akkor én magam is megerősödöm az önmagamságomban, abban, hogy jó és értékes vagyok, hiszen a másik is visszaigazolta, hogy egy problémát jól meg tudok oldani. Vagyis folyik egy látens és inadekvát kommunikáció belőlem a másik felé: “Anyu! Anyu! Ugye jó vagyok? Ugye ügyes vagyok? Én tudom a megoldást.”. Ahogy egy gyermek fordul a szülei felé jogosan, hogy a rendbenlevőségét visszaigazolják.

Végtelenül nehéz megállni, hogy az ember ezt tegye. És végtelenül nehéz meglátni és elfogadni, hogy a másik nem én. És ha másképp dönt is, más utat választ, attól még én is és ő is szuperek vagyunk. Egyik sem kevesebb. Még akkor is, ha őrültségnek tűnik, amit tesz. El kell fogadnunk, hogy hétmilliárdnyi ösvény van abban az erődben, amiben mind kóborolunk, abban az erdőben, amit életnek hívnak. Mindenkinek van egy sajátja, egy személyese. Ha át akarom csábítani az én utamra, akkor ő szegényebb lesz a sajátjával. Biztos jó helyre jut akkor is? Biztos, hogy neki éppen oda kell jutni, arra a tapasztalatra kell jutnia, mint nekem a hasonló helyzetben?

Lehet, hogy én ügyesen átlendültem egy problémán egy adott döntéssel. Jön egy ismerős a hasonló helyzetével, de neki lehet hogy épp nem az hasznos, ha ügyesen átlendül a gondja felett, hanem ha egy picit belehal, vagy beleakad egy kis időre. Valahogy attól feljődik ki egy olyan készség benne, ami eddig hiányzott és később szüksége lesz rá. Tudhatom?

Mire gondolok? Dr. Tar Zsuzsa mondta nekem egykor, hogy nem az a lényeges, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy miért. Vagyis a cselekedetek lehetnek teljesen egyformák (pl.: én is elköltözök, meg az ismerősöm is elköltözik új helyre), az indok, ami erre a cselekvésre sarkall (pl.: az egyik esetben nagyobb felelősségvállalás és önállósodás, a másik esetben lehet épp a felelősség hárítása) és az abból leszűrődő tanulság is valószínűleg merőben eltérő.

Az elmúlt néhány hónapban – a munkahelyváltásom kapcsán – azt vettem észre, hogy az időnkénti tanácstalanságomat mások igyekeztek válaszokkal kitölteni. Az én csendembe kész fácskákat ültetni. Akkor vált bennem tudatossá, hogy mennyire értékes az, amikor a csendemben van velem valaki, akivel együtt nézzük, keressük kíváncsian, hogy milyen növények dugják ki a fejüket a személyes földemből. Merthogy – és ez nagyon fontos – végső soron egy ember sem terméketlen talaj, hanem mind tele vagyunk magokkal, amik eredendően ott vannak. A figyelem, a türelem, a szeretet, a kíváncsiság, a megengedő együttérzés, a bizalom öntözi ezeket a magokat. Ha kész növendékeket telepítünk, az látszólag jó megoldás a hely kihasználására, a valóságban viszont elnyomják az ott kikelésre váró életet. Az esetleges pipacs- vagy repcemezőt, a pálmafákat és leandereket.

A legtöbbet azzal adhatok, ha öntözni segítem a másik magjait, ha neki épp nincs elég vize (figyelme, türelme, szeretete, kíváncsisága, megengedő együttérzése stb. maga felé). Nehéz, de nemes feladat ebben növekedni napról napra, évről évre, hogy tudjam tisztelni és elfogadni, hogy mindenkinek más magok, más út adatott; hogy az én döntésem csak az enyém, hogy a másé is csak az övé lehet.