Az vagy-e, aki mindig is szerettél volna lenni?

Az vagy-e ma, amilyennek gyerekként álmodtad, láttad magad?

Úgy hordod-e a hajad? Olyan-e a ruhatárad, a barátaid, a munkád, az emberi kapcsolataid, a lakóhelyed, az autód, tested? Az az arc néz-e vissza Rád a tükörből, ami gyerekként megjelent benned, ha a felnőtt önmagadra gondoltál? Megtettél-e mindent, amit akartál? Elértél-e mindent, amire vágytál kicsiként? Megvalósítottad-e a vágyaidat?

Szembenéztél-e a neked rendelt feladatokkal?

Egy fontos dolog miatt kérdezem. Carl Rogers beszél az ideális én fogalmáról. Azt mondja, hogy nem csak olyan kép él az emberben, hogy milyen most, hanem egy olyan is, hogy milyen szeretne lenni, milyen önmagával lenne elégedett. Utóbbit hívja Rogers ideális énnek. Azt is mondja, hogy ha valakinek túl nagy távolság van a reális énje és az ideális énje között, akkor szenvedni fog és értéktelennek érzi magát. Ha a különbség pedig túl kevés, akkor eltelhet magától. Mind arra törekszünk, hogy a reális énünk folyamatosan közelítsen az ideális énünkhöz, vagyis ahhoz a képhez, amilyennek álmodtuk magunkat.

Ha ebben a gondolatmenetben rátekintünk a „nagy Ő” fogalmára, az is egy hasonló vágyott ideál, mint a saját ideális énünk. Kifejezi, hogy milyen is lenne nekünk a tökéletes társ. Szóval van egy ideális, vágyott, elérendő ÉNÜNK meg egy ugyan ilyen NAGY Ő-nk is. Úgy fest a helyzet, hogy ezek ketten passzolnak össze. Tehát nincs olyan variáció, hogy az én jelenlegi énem jó távol esik az ideális, vágyott énemtől és ehhez kapcsolódni tud a számomra ideális társ. A „nagy Ő” a „nagy (ideális) Énhez” tud érdemben kapcsolódni.

Azt gondolom, hogy a „nagy Ő” akár lehet nem tévedés is. Ahogy a felnőtt önmagunkról és a világban való részvételünk módjáról, úgy az ideális párral kapcsolatban is lehetnek velünk született képeink, érzéseink. Az egész életünk ezek felé a célok felé gravitál, és akkor érezzük áramlónak és önazonosnak magunkat, ha ezek irányába haladunk. Beteljesedettnek?! Így is mondhatnám. A vágyak jelölik ki a JóIsten által speciálisan számunkra készített önismereti-fejlődési tanfolyamot, vagyis az életünket.

Azt hiszem, hogy ez nem álom. Nem, vágy címszóval most nem olyan fantáziálásokra gondolok, amiket felnőtt agyunk szül annak érdekében, hogy megfeleljünk a társadalmi normáknak vagy éppen megmenekítsünk magunkat a fejlődési úttól. Nem ilyen ego vágyakról. Hanem arról, ami igazán mélyen benned van, amiről nem tudod, hogy hogy került oda, ami sosem hagyott nyugodni, ami nem változott az idővel, maximum kitisztult; ami benned van, mióta csak az eszedet tudod. Na, azok nem véletlenek.

A párkapcsolati nehézségek alapja, hogy az ideális éntől távol eső reális énnel várjuk a nagy Ő-t. Vagyis mi megállunk az utunkon, a személyes fejlődésünkben és egy olyan emberre várunk, aki viszont megjárta a maga önfejlődési útját, „kész”, „tökéletes”. De mit is akarna egy ilyen tőlünk?! (Egy ilyen helyzetben igazából azt várjuk, hogy egy szülő-gyerek relációban legyünk újra tehetetlen gyermekekként, akikről az érett és nagy szülő gondoskodik.)

Ebben a terminológiában két kimeneteli variáció lehetséges. Az egyik, hogy mi magunk nem fejlődünk, a szívünk legbelsőbb vonzásait butaságnak tituláljuk és elfogadjuk, hogy nem létezik ideális társ. Az csak a tündérmesék szüleménye. Lemondóan beletörődünk. Vagy beleteszünk magunkba apait-anyait és azzá válunk, amivé küldetésünk válni, kimaxoljuk a bennünk lévő, egyedi belső potenciált. Ha „készek” vagyunk, akkor ahhoz tud egy „kész” ember csatlakozni.

Te kész vagy-e már?