Rítusok szerepe és fontossága

Mennyire azt tudjuk gondolni, hogy feleslegesek, pedig a legkevésbé sem azok. Segítenek megállítani a hétköznapi, sokszor öntudatlan cselekvést, időt és teret adnak arra, hogy emberek, történések és események mélyebben is megérkezzenek belénk, tudatosulhassanak bennünk.

Egy gyermek megszületésének vagy keresztelésének megünneplése, egy szerettünk halálakor vagy szakításkor az illetőtől vett búcsú. Egy születésnap, névnap, esküvő vagy házassági évforduló. Egy-egy karrier mérföldkő elérésének öröme, mint diploma megszerzése, vállalkozás elindítása, akár előléptetés. Egy külhonba induló búcsúztatása, vagy hazatértének megünneplése. Egy csapathoz való csatlakozás, vagy a tőlük való elválás. Költözések, munkahelyváltások. Valami, amit először és valami, amit utoljára csinálunk. A gyerek első iskolai napja, vagy ha nyert egy versenyen.

Nem másokért elsődlegesen, hanem magunkért, hogy esélyünk legyen megérkezni abba az élménybe, helyzetbe, hogy fel tudjuk fogni teljes valóságában.

Az indiánok mondják talán, mikor nagyot haladtak valamiben, hogy akkor most megállunk és megvárjuk, amíg a lelkünk utolér. Szerintem ilyenek ezek a rítusok és sajnálom, hogy egyre kevesebb van belőlük, pedig fontosak. Egyrészt a közösséget építő erejük miatt. Hogy helyzetekben, érzésekben egymással osztozhatunk, hogy szeretteink felé kifejezhetjük érzéseinket, gondolatainkat, amiket a rohanó világban talán egyébként nem tennénk meg vagy alkalmunk sincs.

És ennél kisebb rítusok is fontosak. Hogy hogy kezdem és zárom a napot. Reggel egy bögre teával elmélkedve vagy máris szaladva dolgomra. Este egy sorozattal vagy a párom megölelésével. Ugye van különbség?! Hogy amikor ebédelek, csak az ételé vagyok-e, vagy közben is dolgozom. Hogy este még eszik-e együtt a család, vagy mindenki megy a dolgára. Hogy eszünk-e együtt egyáltalán.

Ezekben a rítusokban fordulok magam és mások felé, megállva kissé a szaladásban körbenézek és beszívom, megízlelem, hogy mi vesz épp körül. Ha öröm és szépség, akkor azt, ha bánat és fájdalom, akkor pedig azt, és közösségben odaadom magam az engem körülvevőknek.

Tény, hogy ezek az események mások körében sokszor feszengős, természetellenes szituációk lettek. Teljesen érthető. Az egész rokonságot megvendégelni nem kis teher mind anyagi, mind fizikai téren. Sőt kis lakásokban lehetetlen is. Nem beszélve a fizikai távolságokról. És egyébként is olyan ritkán történik , hogy nehezen találjuk egymáshoz az utat ilyenkor.

Mégis azt mondom, hogy szűk körben, vagy még egyedül is érdemes mérföldköveknél megállni és ünnepelni vagy búcsúzni szépen. Legyen az az életúton egy nagy lépés vagy akár csak a nap eseményeiben. Igényeljen az 1 percet, egy órát vagy akár napokat vagy egy hetet is.

Érdemes megállni és megvárni, míg a lelkünk utolér.