A kigyógyulás első lépése az elfogadás

Azt gondolom, hogy nem csak magam nevében írom. Ha meg tudod tenni, kérlek úgy is ízlelgesd a szavakat, mintha Te mondanád.

Nem tudok szeretni és nem tudom, hogy hogy kell boldognak lenni. Sokszor nem veszem észre, ha valakinek segítségre van szüksége, mert túlságosan a saját belső világommal, a gondolataimmal vagy érzéseimmel vagyok elfoglalva. Sokszor kevesebbnek, máskor többnek igyekszem mutatni magamat, mint amilyen vagyok. Vagy épp nem merek megszólalni egy helyzetben és elmondani, amit gondolok. Túlságosan alkalmazkodom a környezetemhez, aztán meg képtelen vagyok alkalmazkodni. Sokszor zavarodott vagyok, és nem tudom, hogy kéne helyesen cselekedni helyzetekben, hogy köszönjek. Sokszor hülyén öltözök fel és emiatt feszengek. Összehasonlítom magam másokkal, az ő teljesítményeikkel, küllemükkel. Irigy vagyok sokszor mások sikereire, ahelyett, hogy örülnék nekik, mert a saját elesettségemre emlékeztetnek. Türelmetlen vagyok sokszor, bár tudom, hogy türelmesnek kéne lennem. És sokszor teljesen hiányzik belőlem az empátia, nem érdekel, hogy kivel mi történik körülöttem, csak nekem legyen meg mindenem, amit akarok. Sokszor bírálok magamban másokat. Van, hogy nem vagyok igazán korrekt és van, hogy lusta vagyok. Felkelni sincs kedvem. Állandóan képes vagyon nyavalyogni még akkor is, amikor mások szerint irigylésre méltó életem van, mert a figyelmem folyton a nem rendben levő dolgokon tartom. Sokszor félek, hogy megítélnek, megszégyenülök, visszautasítanak, ezért nehezen kezdeményezek. Van, hogy sajnálom, vagy épp sajnáltatom magam. Van, hogy támogatást szeretnék kiprovokálni másokból. Van, hogy túlságosan támogatok másokat, hogy mindezt kompenzáljam, túlságosan kedves és alázatos leszek. Minden rossz visszajelzésnél önmagam értékét kérdőjelezem meg. Akkor is, ha a másik idegessége nem nekem, hanem az aktuális helyzetének szól. Ha tetszik vagy érdekel egy másik ember, önkéntelenül is lesütöm a szemem, hogy véletlenül se lássa meg, mert arról úgy tartom, az a gyengeségem jele lenne, még akkor is, ha magányos vagyok. Ha valaki keresi a társaságom, kételkedem, hogy vajon a személyem miatt teszi-e vagy akar valamit. Társas helyzetekben igyekszem nem önmagam lenni, hanem azt tenni, amit elvárnak. Van, hogy a dühömet nem az kapja, akinek szólna. Van, hogy érdekből közeledek másokhoz. Van, hogy egy probléma megbeszélése helyett inkább odébbállok, kikommunikálása helyett inkább a viselkedésemmel vagy nyavalygással éreztetem, hogy mi a helyzet. Sokszor indokolatlanul erősen izgulok helyzetekben. Máskor elfojtom érzéseimet, amivel a testi egészségemet is veszélyeztetem. Bizonyos egyéb érzéseimet pedig egyáltalán nem érzem a testemben. Például a szeretetet sem. Ha bizonytalannak érzem magam, vagy zavarban vagyok, mindent megteszek, hogy palástoljam. Nem beszélek plusz kilókról és megereszkedett idomokról. Ráadásul sokszor mindezért haragszom magamra vagy bántom is magamat miatta. Máskor meg önerőszak árán igyekszem „jó” lenni, akkor is, ha igazából épp nem megy.

Na, kb. ez az a híres negatívnak kikiáltott oldalam, amit állítólag el kéne fogadnom és szeretnem is tudni kéne. Meg kell mondjam, egyre nagyobb barátságban vagyunk. Ez az a híres emberség, amiből tökéletesen nem lehet kigyógyulni, csak a halállal. És ez az, amiből folyamatosan hagyjunk el dolgokat, szelídülnek, vagy épp meggyengülnek. Van egy megrázó hírem. A továbblépés első mozzanata az elfogadás, nem pedig az öngyűlölet. Az eltitkolása helyett a felvállalása. Még azt is el kell tudnom fogadni, mikor épp nem tudom mindezt magamban elfogadni.