A vágyak is gyógyszerek

Mindenkinek megvan a maga puttonya, amit végigcipel az életén, azok a belső sérülések, kondicionálások, amik beszűkítik az életterét, és sokszor csendes kínlódásban tartják. Emberek tömegei érzik ezt és fognak megoldások keresésébe. Könyvekben, videókban, spirituális tanítókban, technikákban keressük a megoldásokat. De végső soron ezzel is csak az időt húzzuk, ezzel is csak bátorságot és információt gyűjtünk ahhoz, hogy végre Élni kezdjünk.

Meg akarjuk úszni az Életet ugyanis, elméletben szeretnénk magunkévá tenni a tudnivalókat, hogy a gyakorlati út kényelmetlenségeitől megkíméljük magunkat. Holott az út maga a gyógyszer. Az Élet megtanít élni.

Azt vettem észre, hogy olyan személyes vágyak, lelkesedések, érdeklődések plántálódnak belénk, amik felé haladva a sérüléseinkből gyógyulunk. Ez az Élet gyógyító bölcsessége. Nem véletlen van ez így kitalálva. Nem érhetem el a vágyamat ugyanis, csak ha változok, fejlődök, újabb képességeket fejlesztek ki, régieket engedek el. Csak a vágyam tárgya elég vonzó ahhoz, hogy mindezt megtegyem. És egészebbé válok általa, ha elértem.

Mikre gondolok? Lehet munka, tevékenység, hobbi, kapcsolat, utazás, lakhely, stb.

Mondják, hogy a puszta létezés is öröm. Mondják, hogy el lehet ide jutni, hogy a légzés, nézés, tapintás, hallás, szaglás, testtapasztalás is elég a boldogsághoz. Lehet könyvekből erről tanulni, tanítóktól és videókból. Nem vonom kétségbe ezt. De legalább a tapasztalások morzsája szükséges mégis hozzá. A legtöbben azért választjuk ezt az elméleti utat, hogy az úton járás kellemetlenségeitől megkíméljük magunkat.

És mintha ez az ezo-spiri ipar még egy kicsit mesterségesen benne is akarna tartani. Nyilván ez az érdeke, hiszen ebből él, hogy mi jó sokat tanuljuk az elméletet. Elmondják, hogy hogyan kéne élnünk, hogy mennyire kedvesnek, békésnek kéne lennünk, mindig mosolyogva. Nem vonom kétségbe, hogy ez a végcél és azt sem vonom kétségbe, hogy jóindulatúlag teszik ezt nem tudva, hogy mennyit ártanak. Mert tapasztalat híján mindez csak újabb külső szabályhalmaz lesz, ami megfojtja az egyént és minden belülről fakadót. Pedig az Élet nem csak körülöttünk és felénk áramlik és nyilvánul meg, hanem rajtunk keresztül is. A Világ pedig szegényebb lesz minden egyes ki nem bontakozó egyéniséggel.

Kicsiben érdemes kezdeni. Ha lenne egy kis szabadidőm, mit kezdenék vele szívesen? Elmennék a Mackófarmra vagy sétálnék egy erődben? Aztán megvalósítom egyszer, ahogy lehetőségem adódik rá. Aztán menni a nagyobbak felé. Úgy elvégezném azt a képzést! Hú, de elmennék messzebbi tájakra! És dolgozok érte és rajta, megszervezem és elvégezem vagy elmegyek. Aztán újabb jöhet, mikor azt mondom, hogy ebből a rossz kapcsolatból kiszállok, vagy merem ezt a jó kapcsolatot választani. Vagy munkahelyet cserélek, vagy elköltözök. Egyre erősödik bele az ember a haladásba. Igen, rengeteg kellemetlenség az ára, míg végül önmagunk lehetünk.

És ha végigvittük az életünket ezen a pályán, – úgy fest – egy békés mezőre ér az ember, ahol a puszta létezés is öröm, a légzés, nézés, tapintás, hallás, szaglás, testtapasztalás lehetősége is elég a boldogsághoz.

Miért nem indulunk? Lusták vagyunk? Félünk? Nem tudjuk, nem hisszük, hogy így kéne? Azt látjuk, hogy sokan körülöttünk a start vonalon topognak, és erről veszünk példát? Tömegek indulnak az úton, én ezt látom, és még többen fognak. Mintha ezekben az évtizedekben ez lenne az emberiség újabb feladata az evolúció során. Bejárni a maga ívét, a maga útját, aminek a végén egy másmilyen működésre, békésebb életre nyílik lehetőség.