Tojáshéjakon járkálunk egymás körül

Észrevetted már, hogy tojáshéjakon járkálunk egymás körül a kedvesség jegyében? Nem merünk egymással nyíltan kommunikálni, mert az nem kedves. Egyfelől. Másfelől meg ha nyíltan kommunikálok – ergó nem vagyok kedves – valószínűleg elvesztem a másik szeretetét. Minimum ideiglenesen.

Ha meglepődöm, hogy a másiknak hiányzik egy ujja a kezén, és mondom, hogy eddig észre sem vettem, megsértődik és többet hozzám sem szól. Ha mondom valakinek, hogy „Jé, mennyi ősz hajszálad van!”, rossznéven veszi és indulattal egy kösszel reagál.  Vagy, ha valakinek azt mondom „Te tuti merőlegesen tartod a tűfilcet, mikor írsz, mert én nem tudok írni a tollaiddal.

Miért van, hogy ha valaki tényszerű tulajdonságait megnevezzük, az olyan, mintha azt is hozzátennénk, hogy „Ez tök gáz! Meg kéne változnod! Ez elfogadhatatlan!”. Hogy a hangsúly miatt? Persze, lehet az is, hogy a csodálkozás, vagy az aktuális feszültség (nem tudok írni tűfilccel, pedig annyira rákészültem) miatt hangozhat úgy. Igen. De sokkal inkább azért, mert nem akarunk találkozni saját magunkkal. Hujjuj.

Megértem egyébként abszolút. A középszer nagyon biztonságos. Nekem is. Biztonságra és középszerűségre játszunk és ha bármilyen, bármilyen egyediségünkre felhívják a figyelmet, félünk. Lebuktunk ugyanis. Kilógtunk a takaró alól, ami alatt bújkodunk. Nagyon mély program ez is. Megtanultuk nagyon-nagyon, a szocializáció része ez, az alkalmazkodás. Vagyis mostanában inkább asszimiláció. (Jelentsen bármit is a szó. J )

Ja és igen. Ha valakit szembesítünk önmagával, amit nem akar látni, akkor jön az üss vagy fuss reakció. Először is lesz egy rossz érzése belül, erre fel vagy támad, vagy elmenekül. Nem érett viselkedés, de azért sokunk csinálja. (Én is nyilván.) Mert lehetne úgy is reagálni, hogy „Tényleg! Ezt még észre sem vettem!” vagy „Igen-igen, ez így igaz.”. És mehet tovább az élet. Ez ugyanis azt jelentené, hogy egyrészt ismerem magamban ezt, másrészt szeretem is! Hoppá! Szeretem is.

És akkor nem kellene kerülnöm azt a témát, hogy a másik sovány vagy épp húsos, kopasz vagy épp nő létére bajszos. Mert tudja és szereti. És persze magamban is. Tudom. Minden, amit nem akarok magamban meglátni, minden, amit még magam előtt is takargatok tesz végső soron egyedivé és önmagammá.

Még egy személyes történetet engedjetek meg. Nekem az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy a bajszommal szembesítenek. Merthogy van. Aki ismer, tudja és időnként eléggé látszik. És egy alkalommal egy csoportfeladat során egy ismerőst kértem, hogy kezdje el lenézően mondogatni, hogy de gáz. Esküszöm, hogy jobban félünk ezektől, mint amennyire a valóságban fájdalmas. A fejünkben mindig minden félelmetesebb, mint a valóságban, mert a fejünkben nem tudunk rá reagálni, a valóságban viszont igen.

Nehéz elhinni, de igaz, hogy mindenki azt várja, a Világ azt szomjazza, hogy önmagad légy! 🙂