“Ideje az öngyilkosságnak”

Hetek vagy talán hónapok óta ez jár a fejemben. Hogy akkor most kárt fogok tenni magamban?! Nem, egyáltalán nem, ma már nem így értem.

Életem meglepően hosszú időszakában vágytam a halált, mert nem boldogultam az élettel. Sosem mertem magamban kárt tenni, de betegségekért imádkoztam, és nem kaptam. Bármennyire is akartam. Mert akkor még nem tudtam, hogy ez, hogy a „meg akarok halni” nem erről szól. Hanem arról, hogy változtatni KELL, MUSZÁJ, SZÜKSÉGSZERŰ. Egyrészt az élethez való hozzáállásom nem megfelelő ilyenkor, másrészt a környezet, amihez erőlködve próbálok alkalmazkodni, és abban jól működni, mikor láthatóan nem megy. Miközben máshol biztos, hogy menne. Magamat okoltam érte, hogy velem van a baj, hogy bennem van a hiba, hogy nem megy. Selejtesnek éreztem magam. Valóban az voltam, mert egyszerűbb a halálvágyon gondolkodni, ezt sulykolni; egyszerűbb az önsajnálat, mint változtatni.

Néha ki kell lépni az ismeretlenbe. Magunk miatt. Vagy valami nagyot változtatni. Akár magamon, hogy őszintébb leszek az önkifejezésemben; akár a környezetemen, hogy valami velem azonosabb helyet (párkapcsolat, munka, lakás, barátok, stb.) keresek. Végülis mindkettő csak önkifejezés, eggyel őszintébb életmód, eggyel őszintébb megélése önmagamnak. Ami feladatunk végül. Mindig egyet-egyet lépni ezen az úton magunkhoz közelebb. Ahogy fedezem fel, ismerem meg magam, úgy látszik egyre tisztábban, hogy merre van az irány. Ezért haladunk lépésenként és nem egyből érjük el a végállomást általában. Mert ahhoz már nagyon tisztán kell szóljon a belső hang, és az általában hosszú idő alatt tisztul ennyire ki.

Ma már tudom, hogy ha felmerül a fejemben, hogy „meg akarok halni”, az nem jelent mást, mint hogy nem elég őszinte a kapcsolódásom a világhoz, már megérett bennem az eggyel őszintébb létmód, de nem léptem. Már tudnám magam tisztábban kifejezni, már tudom, hogy a képességeim a jelenlegi környezetbe nem illenek. És akkor jön a parancs (én csak így hívom az erős intuíciókat), „ideje az öngyilkosságnak”. És ma már értem, hogy annak van ideje, hogy önmagam „nem igaz” részével leszámoljak, lépjek, hogy robbantsak, ha másképp nem megy épp, hogy valami újba kezdjek, hogy az ismeretlenbe is akár kilépjek, hogy önmagammal és a világgal való kapcsolódásom eggyel tisztább legyen. Egy lépéssel közelebb… Önmagamhoz.