Mindig a nagyobb támaszt

Értem ezt úgy, hogy ha valamiben erősebb vagyok és Te gyengébb, akkor én fogok “alád menni”, én fogom magam háttérbe szorítva Neked teret adni, hogy közösen nézzük a Te gyengébbségedet meg, és lendítsünk rajta kicsit. Ha máshogy nem, példával, hogy lehet másképp. Én leszek a karó. És fordítva. Amiben én vagyok kicsi, amihez nem értek, abban Te leszel a mesterem. Így tanítjuk egymást. Így tud mindenki adni. Mert mind valamiben többek, jobbak, erősebbek vagyunk, mint a másik. Legyen szó szakmai tudásról. Hogy mondjuk nagyon profi vagyok a fával kapcsolatos barkácsolásban, vagy a tárgyalástechnikám szuper. De lehet szó kevésbé egzakt dolgokról is. Például gyors döntésben vagyok jó, vagy jó a veszélyes helyzetekben a lélekjelenlétem, vagy überlaza vagyok és barátkozós.

Adott helyzet adott készség használatát kívánja meg, és az fogja a környezetét “megtartani” biztonságban, az lesz a legerősebb ott, aki azt az adott készséget a leginkább birtokolja, akinek funkcionálisan épp a legmegfelelőbb. Egy-egy ilyen helyzetben a “nagyobb” szülőként, a “kisebb” gyerekként fog működni. És ez minden helyzetben váltakozik. Minél több valakinek a jól kifejlett képessége vagy minél inkább olyan helyzetekben mozog, ahol az ő kifejlett képességeire van szükség, annál inkább felnőttebb, sikeresebb, eredményesebb a működése és annál inkább gyerek hozzá képest a környezet. Annál inkább tanító jellegű lesz a viszony. De attól még az illető marad ember. Azért mert x dologban ő tanítja a környezetét y dologban még lehet, hogy bárkivel szemben “alulmarad”.

És itt sem kell nagy doglokra gondolni, nem kell világsztárnak vagy tanárnak lenni. Teljesen mindegy, hogy miről van szó, lehet az a könyvkötészet vagy növényápolás, varrás vagy a takarítás, az empátia, a felelős irányítás, a rendelkezésre állás, stb. Mindegy, de mindenkinek van valami, amiben ő a király, és amiben dolga és felelőssége a környezetét alulról támasztani. Mondhatni mindenkinek van helye és szerepe az életben. És azzal a tudással szegényebb lesz a világ, ami elveszik amiatt, mert valaki (a tömegre való hasonlítás vágya miatt vagy félelemből vagy akármiből) a helyét nem keresi meg. Nélküled is, ha nem vagy a helyeden.

Ebből következhet az is, hogy ha valakin látom, hogy nem nagyon funkcionál, zavart vagy visszahúzódó, akkor nem “ő ilyen”, hanem hogy “ő épp olyan környezetben van, ami ezt váltja ki belőle”. (Alapvető attribúciós hiba függetlenül attól, hogy a nem neki való helyzetekben helyes visszajelezni felé azt, hogy ő ebben nem jó.) Nehéz ezt így látni, mert ha valakivel 15-30 éve is akár ugyan abban a környezetben találkozom, akkor el nem tudom képzelni, hogy ő máshol másmilyen. Legyintek és mondom magamban, hogy “Na, hát Ibolyka ilyen”. Pedig úgy helyes, hogy “Ibolyka itt ilyen”. És lepődök meg kegyetlenül, mikor egy másik közegben teljesen más tulajdonságokat mutat.

Olyan ez, mint egy baromi nagy csapatépítő tréning, ahol sok ember össze van eresztve, akik nem sokat tudnak egymásról és a feladat a következő: mindenkihez hozzá van rendelve 1-2 tulajdonság, amit ki kell palléroznia, de az illető nem tudja ésszel (csak kicsit a szívével), hogy hozzá mi tartozik, a többiek viszont igen. A környezet visszajelzéseiből és a saját belső késztetéseiből kell kisakkoznia és gyakorlatban megvalósítva bemutatnia, hogy melyik tulajdonságnak a mestere. A többiek csak akkor szólhatnak neki, ha megtalálta. Nem lehet beszélgetni, cselekevéssel kell haladni. Nem egyszerű igaz? Aki nem próbálgatja magát, az életben nem jön rá. Sok lehetőség kipróbálása után, sok tévút után egyre tisztábban látszik. Gondolj csak bele! Ha valaki mondjuk remek hastáncos, de egész életében matematikát tanít, sosem jön rá, hogy mi a csízió.

Hozzád melyik tulajdonságok vannak rendelve? Tudod?