A Boldogságot tanulni kell

A boldogság – bár mind képesek vagyunk kifejleszteni magunkban – nem magától alakul ki. Írni is többségünkben képesek vagyunk, de tanulással sajátítható el, és hosszú idő és ismétlés eredményeként válik automatikussá.

A boldogsággal is így van szerintem. Nem, most megint nem a hangosan kacagós, kellemetlen érzésektől menekülős, jó érzések felé kényszeresen futós, stresszes, impulzusszerű boldogságra gondolok. Ez a fajta boldogság számomra inkább pillanatnyi örömöt jelent, egy változó hangulatot, ami illékonysága okán soha nem állandósítható.

Hanem arra a fajta Boldogságra gondolok, ami közelebb van a kiegyensúlyozottsághoz, békéhez, megérkezettség érzéshez, élet- és önszeretethez. Egy olyan állapot, melyben a Világgal való összhang és együttműködés valósul meg.

Ezt a kettőt gyakran összetévesztjük és tévesen az elsőt keressük, hajszoljuk, üldözzük akár az ezo-spiri kereséssel is. Fixálni szeretnénk az életünkben. Itt van a hiba a dologban, itt csúszik félre sok befektetett energia, akarat és elszántság. Mert a cél nem jó. Nem baj, mert nekifeszülünk, minden erőnkkel megpróbáljuk elérni és tartósítani, és pontosan ezáltal jövünk rá, hogy képtelenség. Ha már mindent megpróbáltunk, feladjuk a hajszolását.

Lehet, igen, eljátszani a nagy mosolygós boldogságot. Aki minden körülmények között “jól érzi magát”, valószínűleg színlel, és valószínűleg nem is tud róla. Csak azt hiszi, hogy ez az a híres boldogság, amiről mindenki beszél. De nem baj, mert ez is a nekifeszülés és a boldogság elérésének egy téves módja.  Minden egyes téves úttal pedig közelebb kerülünk az igazihoz. Ha már tudom, hogy erre meg erre nem jutok eredményre, akkor másfelé indulok.

Ha valaki az illékony boldogságot szeretné tartósítani, akkor az sem az ezo-spiri módszerekkel, sem más módszerrel sem fog sikerülni. Ez sem baj, mert ez megint egy tévút, aminek a megjárása közelebb visz a valós úthoz.

Aztán, ha kiaknázásra kerülnek az emberi aggyal kitalálható, boldogság elérésével kecsegtető módszerek és egyikkel sem sikerül, akkor az ember feladja és egyre jobban belenyugszik lelki állapota változásaiba és egyre inkább megengedi ezeket. És itt kezdődik a változás. Nem egyszerű, de szép lassan elkezdem hagyni magam félni, fájni, szeretni, utálni, örülni, mert megtanultam, hogy akármit is próbáltam, nem tudtam tenni ezek ellen, nem tudom akaratlagosan irányítani az érzéseimet. (Vagy ha időlegesen sikerül is, nem lesz jó vége.) És ez az állapot hoz egy békét magával és a boldogság szó új értelmet nyer. És kezdődik egy másfajta gyakorlás.

Azért is nehéz ügy ez, mert kevés a példa és még kevesebb a hiteles tanító. Az illékony boldogságot üldözik sokan, de aki a tartós megelégedettség elérésében segítene… Ritka nagyon és nem is túl népszerű, mert nem túl divatos.

Szóval azt gondolom, hogy a tartós Boldogság nem olyan, mint az alvás, pislogás, ásítás, és egyéb öntudatlanul is működő rendszerek, hanem inkább a tanulással kifejleszthető, majd idővel automatikussá és készsésggé váló, nem is egyszerűen elsajátítható tevékenységekre hasonlít, mint például az autóvezetés, gépírás, horgolás, írás, számolás stb. Még azt is megkockáztatnám, hogy van akinek több, és van, akinek kevesebb tehetsége/kedve/kitartása/megértése van hozzá; akad, aki fél tőle; vagy nem hiszi, hogy megtanulhatja; van, aki azt hiszi, hogy elérte a végcélt, de közben még nem; de ami biztos, hogy mindenki számára elérhető.