Spirituális csapda

Azt gondolom, hogy fontos beszélni a spirituális-ezoterikus út legalapvetőbb csapdájáról, mert sokakat látok benne. Még spirituális tanítókat is.

A vonal az egyetemes életutat jelképezi, a kék pötty az embert, aki halad rajta, de még az elején jár, a zöld pedig azt a spirituális tanítót, aki megjárta az egyetemes életút nagyját. (Azért mondom, hogy egyetemes, mert nagyjából hasonló tapasztalatokon haladunk végig mind, az érési folyamat, az életút során.) A kék pöttyel jelölt ember, élete valamilyen válságában a zöld pöttyel jelölt spirituális tanítóhoz fordul általában azzal a szándékkal, hogy megszerelje önmagát vagy a helyzetet. És itt jön a csavar és csapda, mert általában a spirituális tanítók ekkor abból az élettapasztalatból fakadó tudásról kezdenek beszélni, amit ők már megéltek, a saját megoldási módszerüket igyekeznek megtanítani. Ami egy valós és jó megoldási módszer az ő szintjükön, de a kék pöttyön álló ember tapasztalásban, érettségben nem tart ott, hogy magáévá tegye.

Mi történik hát? A kék pöttyön álló ember elkezdi eljátszani, hogy a zöld pöttyön van, hogy ő már tart ott, miközben nem. Hogy tudja ezt fenntartani? Úgy hogy folyamatos kapcsolatot tart a zöld pöttyön álló tanítóval, aki gyakorlatilag folyamatosan megmondja, hogy a kék pötty mit csináljon. Nem szakíthatja meg vele a kapcsolatot, hiszen akkor nem tudná fenntartani a látszatot, nem tudná a zöld pötty szintén vinni az életét. A felszínen ez a dolog működik is ideig-óráig, de a kék petty egyre nagyobb frusztrációt fog megélni amiatt, hogy nem lehet önmaga és egy szerepet kell játszania. Mindenféle vágy fogy bújkálni benne egy életen át. Biztos, hogy idővel széthullik ez a rendszer.

A spirituális tanító nem rosszindulatból teszi ezt, hanem a Világunkban uralkodó divatos nézet szerint szeretné megkímélni a nebulót attól a sokszor gyötrelmes úttól, amin ő maga saját erőből, sokszor támasz nélkül végigment, és ami által azt az ismeretet megszerezte, amit. Pedig ez képtelenség. Ha én A pontban vagyok, mert odáig jutottam, akkor nem tudok egyik napról a másikra B pontba kerülni, akárki akárhogy szeretné. Sok előadást meghallgathatok, könyveket elolvashatok, videókat nézhetek arról, hogy milyen B pontban lenni és mivel én ott szeretnék lenni, ezért elkezdem megtanulni, hogy ott hogy kell viselkedni, gondolkodni, tenni-venni, élni az életet és csinálhatok úgy, mint aki B pontban van, és mindeközben azt gondolhatom, hogy megoldottam a képletet.

Egy nagyon fontos dologról feledkezünk meg ilyenkor. Az, hogy én Ausztráliában vagyok, vagy az, hogy oda képzelem magam és sokat olvasok, előadásokat hallgatok, videókat nézek róla az nem ugyan az. Lehet nekem még nagyobb ismeretem is róla és szerethetem jobban, mint aki már járt ott, de ahhoz, hogy ott legyek, ahhoz meg kell tennem 15.000 km-t és ezt nem lehet megúszni. Vagyis nagyon sok lépést kell megtenni, tettek egész láncolata vezet a végeredményig. Ha nem képekben akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy tapasztalások sokasága vezet a célig. Komoly, vérre menő helyzetek bátor megélése, nehéz döntések, nagy vállalások és szárnyalások váltakozó sokasága. (pl.: válás, munkahelyváltás, karrier, szerelem, csalódás, munkanélküliség, felmenők halála, költözés, betegség, stb. időleges megtapasztalása, tehát VÁLTOZÓ HELYZETEK, örömök és veszteségek)

Akkor miben lehet segíteni és segítséget kérni? Rájönni segíthet nekem valaki arra, hogy mi a következő lépésem, hogy hogy csináljam. Ha épp nem látom, vagy ami gyakrabban van, hogy nem szeretném látni, mert változtatni macerás. Aztán lendületet is segíthet adni valaki az első lépéshez majd a másodikhoz, hogy „itt vagyok, melletted vagyok, hajrá”, míg majd könnyen megy a lépés egyedül is. Mint ahogy az anyuka fogja a baba kezét, aki járni tanul. Nem azért fogja, hogy egy életen át fogja, és nem irányítani akarja, hogy merre menjen. Azt szeretné, hogy a gyermeke majdan önállóan, a saját kis irányaiba, ügyei és dolgai felé tudjon haladni.

Olyan ez, mintha a szülő leülne a gyerekével, aki még nem tud járni, még nagyon fiatal és szinte fel sem fogja, amit hall, és elkezdené elmesélni, hogy hogy kell járni, anélkül, hogy hagyná a gyereknek, hogy ma megpróbálja. Lehet, hogy egy felnőtt úgy tanult járni, hogy a bébikompban szaladgált, a másik mindig a kiságy szélén húzta fel magát, a harmadik a kanapéba kapaszkodott. Mindenkinek egyedi megoldása van helyzetekre, amikben kicsiszolódik és felismerhetővé válik saját egyedi személyisége. Arról nem beszélve, hogy elméletben gyakorlati információkat szinte képtelenség átadni.

A következő és még veszélyesebb helyzet, amikor egy ezoterikus tanító maga is kék petty maradt, tehát sikeresen kivonta magát az élet megtapasztalásából vagy a tapasztatokból való tanulások levonásából. Egy ördögi körben ismétlődnek az életeseményei, nem halad a vonalon, szenved és úgy oszt tanácsot. Nem lehet vitatni, hogy vannak köztük tehetséges látók, jósok, gyógyítók stb. De az emberség és az emberi helyzetek megfejlődésének hiánya végtelenül erős disszonanciát szül. Egyfelől mert tényleg tehetséges, másfelől, mert a saját hiányzó tapasztalatai miatt nagyon sok helyzettel nem találkozott és a saját emberségének szintjén fog tanácsokat adni, anélkül, hogy az út maga kirajzolódott volna számára. Vagyis ez a tanító egy bizonyos emberségi szint tapasztalatait fogja tévesen az egész életútra vetíteni figyelmen kívül hagyva, hogy a megtett út arányában a világlátás és a világhoz való hozzáállás jelentősen átalakul.

Mindkét helyzet az egyéni fejlődésre destruktívan hathat és érthetetlensége miatt (az egyén nem tudja az adott szinten magáévá tenni az információkat, inkább csak mint utasításokat, végrehajtja) függőséget alakíthat ki.

Összességében az a személyes véleményem, hogy emberség és ezotéria-spiritualitás együtt kell haladjon, hogy csak így van igazán értelme. Tehát ha az emberi élettel járó időnként fájó, időnként örömöt adó, változatos tapasztalatokat megélem és az azok megélése kapcsán felmerülő ezoterikus és spirituális tanulságokat megkeresem és magamévá teszem. Így fejlődök egyszerre mindkét téren, egyenletes tempóban, kellemesen, akarnokoskodás nélkül, az Élethez igazodva, és így támogatja és erősíti egymást a két terület. Mert még Jézus sem akarta megúszni az emberi tapasztalatokat, bármennyire is fájó volt időnként.