Mi az, hogy én teremtem a valóságom?!

Mi a frász az, hogy a gondolataim kivetülnek és megjelennek a valóságban? Mit jelent az, hogy a kimondott szó teremtő erejű? Valami nagyon profán dolgot értek ezalatt. Szívesen elmodnom. 5 éves forma voltam, mikor úszni kezdtem tanulni. Utáltam, na. Úszni. Féltem is a vízben és nem szerettem, hogy nincs elég levegő. Viszont tudtam, hogy hasznos, hogy később jó lehet ez a tudás, így nem ellenkeztem a megtanulásával kapcsolatban. Az oktató viszont rendezett egyszer egy házi versenyt. Akik egy csoportba jártunk, mind megmérkőztünk. De mivel nem fértünk egyszerre a medencébe, ezért úgy, ahogy más bajnokságokon is szokás, több selejtezőben mérköztünk és a továbbjutók újra versenyeztek egymással.

Mit csináltam én? Utáltam úszni, gyorsan túl akartam lenni rajta. Olyan gyorsan leúsztam a távot, a szememet sem nyitottam ki közben, nem foglalkoztam én azzal, hogy a többi pályán ki hol tart. Csak azzal, hogy túl legyek végre rajta a lehető leggyorsabban. És mi lett az eredménye? Benne voltam az első háromban majd utána is és így tovább. Több körben kellett hát a társaimmal megmérkőzni. Ahelyett, hogy akár mondtam is volna, hogy én ebben nem szeretnék részt venni, vagy hogy a saját tempómban lassan mentem volna végig a pályán és akkor nem lettem volna benne az első háromban és nem kellett volna többször úsznom és versenyeznem. És mit látott ebből a környezet? Hogy gyors vagyok, hogy jó vagyok, hogy tudok és nem lett volna meglepő, ha innentől kezdve elkezdtek volna húzni egy olyan irányba, amit sosem akartam, amitől menekültem; hogy úszó legyek. Szerencsére nem így történt.

De életem több területén nem egyszer jártam hasonlóképp. Hogy utáltam az adott tevékenységet, de megcsináltam jól és pontosan és gyorsan, hogy minél hamarabb szabaduljak, de ahogy végeztem vele, már kaptam belőle újabb adag feladatot. Munkahelyeken különösen. Még többet és többet, míg végül akkora lett a terhelés, hogy nem bírtam és felmondtam. És szidtam ám mindenkit, és mondtam, hogy igazságtalan, hogy én vagyok a legtöbb termékcsoport felelőse teljesen aránytalanul, nekem kell a legtöbbet cipekedni, csúszni-mászni a koszban és kínlódtam, hogy miért ilyen igazságtalan velem az élet. Hogy lehetett ez? Azt gondoltam, hogy nem lehetek engedetlen, a korábban megtalnult minták szerint meg akartam felelni, jó akartam lenni és féltem attól, hogy ha ez nem így történik, akkor elveszítem az állásom vagy valami más kellemetlen helyzetbe keveredek.

Volt tehát egy komplex belső vívódásom-vélekedésem és az gyönyörűen tükröződött a valóságomban. Amikor úgy vélekedek magamról, hogy rám bármit lehet terhelni, én azt el fogom bírni; akkor a környezetem is eszerint fog velem viselkedni. És lehetek emiatt a környezetemre dühös, hogy szörnyűek, meg borzasztóak és lesznek is, míg ezt a mechanizmust nem veszem észre és a környezetemet egyedüli felelősnek állítom be. Sok helyzetben minimum annyi felelősségem van, hogy hagytam, hogy megtörténjen, de általában akaratlanul provokáltam is. Ha észrevettem ezt a működést és belekerülök egy számomra kellemetlen helyzetbe, elmélházhatok rajta, hogy hogyan vehettem részt abban, hogy ez így történjen, milyen tudattalan működésem adhatott alapot arra, hogy a másik így viselkedjen. Nehéz. Az tényleg. Pláne az elején, de aztán is. Sokszor hosszabb idő, akár évek távlatából válnak ezek a dolgok világossá. Hogy mi volt az én részem benne és így figyelhetek egyre jobban és jobban arra, hogy azt tükrözzem, ami afelé visz, amit szeretnék. Nem hajt a tatár. Nem kell egyik napról a másikra tökéletesnek lenni, nem is lehet. Annyi csak a lényeg, hogy folyamatosan haladjunk az úton. Még a halálunk pillanatában sem leszünk tökéletesek és nem leszünk tökéletesen tisztában minden működésünkkel.

Kifejezetten gyakori, hogy hasonló helyzetekkel mi alakítjuk öntudatlanul olyan irányba az életünket, ami nincs összhangban azzal, amit szeretnénk, de összhangban van a belső gondolatainkkal, önmagunkról és a Világ működéséről alkotott, sajnos általában leértékelő, sokszor fel sem ismert véleményünkkel. És a bajszunk alatt puffogunk, hogy milyen igazságtalan az élet.

És a szavak teremtő ereje… Ha bármilyen közlést mondok magamról vagy másról vagy a Világ adott apektusáról, az minimum bennem, de ha más is hallja, akkor másokban is azzal a kiejelentéssel kapcsolatos gondolatokat, érzelmeket és cselekedeteket szül. Mire gondolok? Fenti példánál maradva, ha nem puffogok, hanem mondjuk megfelelő alkalmakkor egyértelműen kinyílvánítom – akár többször is – az illetékes személyeknek, hogy én nem szeretem ezt a munkát viszont remekül el tudnám képzelni magam teszem azt az irodában, akkor nagy a valószínűsége, hogy a környezetem fejében szöget üt ez a mondat. Lehet, hogy először ellenállást szül, lehet, hogy még idegességet is, de mégis elindít ez a néhány szó egy lavinát minden érintett életében, aminek a következménye az lesz, hogy ha ürül hely az irodában, először rám fognak gondolni a betöltésével kapcsolatban. Nem biztos, hogy sikerül, amit szerettem volna, de azért igen valószínű. Mindenesetre jóval nagyobb az esélye, mintha nem kommunikálom ki, hogy mit szeretnék.

Megdöbbentően többször provokáljuk a környezetünket valamilyen velünk szembeni viselkedésre, mint azt gondolnánk vagy észrevennénk. Hogy miért tesszük ezt? Mert szükségünk van arra a tapasztalatra. Igen, a rosszakra is. De erről bővebben majd később.