De jó böjtölni!!!

Hetek óta feszít már, hogy nem kívánok enni, de azért persze igyekeztem testecskémre ráeröltetni az ételt több-kevesebb sikerrel. Valahogy összhangban azzal, hogy megjelent a jóidő, a napsütés, hogy hosszabbak lettek a nappalok, hogy éledezik a természet, a testem szinte undorodni kezdett az ételek nagy részétől. Nem értettem. Nem nagyon volt velem még ilyen. És vadul hadakoztam ellene. Ettem, mert azt GONDOLTAM, hogy ennem kell. Hát csak nem lehet nem ebédelni! Aztán végre megértettem, amit a testem olyan kitartóan mondogatott, sőt, ami azért – ha őszinte akarok lenni – más forrásokból is eljutott hozzám. Hiszen böjtidőszak van. Az égre! Mennyire nem véletlen! Vége a télnek, jön a tavasz, a test teljesen átrendeződik. Zseniális a természet és a vallási alapok összhangja. Hihetetlen. Szóval egyfelől innen is gondolhattam volna. Aztán kolléganőknek panaszkodtam, hogy mennyire nem kívánom az ételt. Mire az egyik azt kérdezte, hogy “Akkor minek eszel?”. Én meg azt gondoltam magamban, hogy milyen hülye kérdés ezt. Hát mert enni kell, hogy tápláljam a testem. És végül a kozmetikusom is mondta, hogy egy böjt jót tenne a bőrömnek és cikkeket ajánlott, hogy miket olvassak át a témában. De még akkor is ellenálltam.

Nem régiben volt olyan, hogy egyik nap bementem egy számomra nem megszokott közértbe, egy olyan helyre, ahol életemben először jártam. És azt mondtam magamnak, hogy “Na, most bármit megveszek magamnak, amit megkívánok. Pénz, súly, stb. semmi nem számít.”. És üres kézzel jöttem ki. Néhány nap múlva abba a közérte is letévedtem, ahova 3 éve mindig járok. Körbementem, ahogy szoktam, a megszokott sorokon és a kasszához érve vettem észre, hogy szinte üres a kosár. Hazavittem azt a néhány zöldséget, tojást, kis kenyérfélét és otthon – megmondom őszintén – sírva is fakadtam elkeseredésemben, hogy bármit, de bármit megvennék magamnak, amit csak kívánok, de szinte egyáltalán nem kívánok semmit. Olyan is többször előfordult, hogy a zöldségesnél tettem egy kört és üres kézzel távoztam. Éhség viszont volt naponta egyszer-kétszer. És akkor szinte mindegy volt, hogy mit eszek. Igyekeztem oda sem figyelni az evésre, hogy észre se vegyem, hogy mit eszek, csak legyek túl rajta. Atya ég! Micsoda önerőszak. Grrr.

És a hűtő így hetek óta szinte teljesen üres. Gyümölcsöket sem akartam. Túl édesek, túl műk. Messziről érzem, hogy nincs benne semmi jó nekem. EGyedül a mangó volt kivétel, hetente egyet megettem, és az áfonya, amiből szintén hetente egy kis tálcával. Zöldségek közül a répa, a rukkola és a paprika volt, ami szóba jöhetett. Ha salátát vagy uborkát kéne ennem, biz’ Isten undorodnék. Hogy mióta van ez így? Nem tudom. Egy pár hete. Szóval hetekbe tellett, míg kiellenáltam magam és tegnap végre elért kicsi csökött tudatomig, hogy mi újság. Megadtam magam ennek az érzésnek és annyira sokkal jobb. Tegnap egész délután cékla- és répalevet, gyógyteát ittam, néhány köles golyót ropogtattam csak el. Szívem szerint léböjtöt tartanék. Ma viszont bejöttem dolgozni. Rettenetesen zavart a zaj, ugyanis a mi osztályunk olyan, mint egy kis imádnivaló méhkas, de ma különösen terhes volt ez. Szóval azt is érzem, hogy a külső hatások hatványozottabban zavarnak, mint máskor. Az evés megvonásával együtt a figyelmem önkéntelenül is befelé fordulna és irritál, ha valami ebben megakadályoz. Szóval ma – úgy éreztem – nem tehetem meg, hogy ne jöjjek dolgozni és a hétvégén családi szülinapozás lesz és nagytakarítani is szeretnék. Nem a legalkalmasabbnak tűnik az idő léböjtre. Nem tudom, hogy mit és mennyit fogok enni, de biztos, hogy odafigyelek arra, hogy a testem mit szeretne és inkább az ivásra helyezem a hangsúlyt.

És azzal, hogy kevesebb ételt eszek és ezáltal jobban, harmonikusabbnak, kiegyensúlyozottabnak érzem magam és úgy érzem, hogy sokat teszek magamért; az ivás és evés is jócskán felértékelődik. Egy-egy étkezésnél érzem a számban az ételt és végig, ahogy lehalad a gyomromba. Fontosnak és áldásosnak tartom az étkezést és odafigyelek rá. És az ivást is. Egy finom meleg tea a számban és végig lefelé. Érzem a meleget szétáradni a gyomromban is. Sokkal jobban odafigyelek a táplálkozás folyamatára, felértékelődik. És igen, ez azoknak a ritka időszakoknak az egyike az eddigi életemben, amikor az étkezés nem használom bizonyos lelki lyukak betömködésére (pl.: hogy megnyugtassam vagy épp felvidítsam magam, vagy elűzzem az unalmat, stb.). És ez külön nagyon jó érzés.

Teljesen természetes hát, hogy ha a tél elmúltával már nem kívánjuk a téli ételeket. Az étvágyunk hirtelen, érthetetlen módon, akár egyik napról a másikra jócskán visszaesik, megváltozik. Épp átáll a testünk a “téli üzemmódról” a ‘”nyári üzemmódra”. És nem, nem kell mindenkinek léböjtöt tartani, ez egyáltalán nem kötelező és nem mindenkinek hasznos. Viszont érdemes a test hangját figyelni és nem figyelmen kívül hagyni. Ennyi csak. Mit kívánsz? Milyen étel/ital esne jól és milyen tevékenységek? Igyekezz azt enni-inni, ami most tényleg jólesik. Már az is böjt, ha csak 1-2, altalában szokásos komponenes (pl.: hús, tej, kenyér, stb.) kivonsz az étekezésedből. És persze ezt sem kötelező.

A téli időszakok nagy evései, nehéz ételei után most időnként kifejezetten élvezem az éhség érzetét (amikor épp nyugalomban van szerencsém lenni). Mert ahogy megvan annak a szerepe, hogy télen a hidegben és sötétben erősítsük a testünket a karácsony környéki lakomákkal, úgy annak is, hogy tavasszal letegyük a felgyűjtött felesleget.

Azt is érzem – ennek az egésznek a folyományaként -, hogy ezekben a hetekben mindenki feszül, felszült. Hogy türelmetlenebbek vagyunk, hogy mindenkit jobban zavar most, ami általában is zavarni szokta, hogy mindenki legbelül igazából lassítana, tisztulna, befelé figyelne, és jellemzően mégsem tesszük. Sokszor észre sem vesszük a nagy rohanásban, hogy mire vágyunk, mert annyi időre sem állunk meg, hogy feltűnjön. Vagy épp bátorság nincsen, mert annak következményei lehetnek (lusta anyának fognak tartani, munkakerülő kollégának, stb.).