Avatar – film

Tengap este megnéztem újra. Szerintem zseniális film ezernyi tanulsággal. Már vagy tízszer láttam, és még most is nagy hatással van rám. Nézzük most sorra, hogy miért.

A film egyik legfontosabb aspektusa számomra, hogy észrevétlenül megidézi a földi élet, az emberi társadalom alapvető törvényszerűségeit és tudattalanul is emlékeztet ezekre. Egyébként a mozifilmeknél nem ritka jelenség ez. Azokat a filmeket szeretjük, önkéntelenül is azokat gyártjuk, amik segítenek emlékezni a valóságra. A kultikus filmek (Star Wars, Mátrix, Alkonyat, stb.) jellemzően ilyenek.

Az első és legfontosabb vonulat, ami végigkíséri a történetet, hogy mennyire a testünktől függetlenül vagyunk azok akik vagyunk. Jake Sully testváltásán keresztül is tapinthatóvá válik ez. Teljesen más test, de mégis érezzük, hogy ő ugyan az. Nem ugyan olyan, de ugyan az. (Ahogy Biegelbauer Pál mondaná.) És a Na’Vi-k köszönése, a “látlak” is ennek a nem változó részünknek, legbelsőbb énünknek a látására, az azzal való kapcsolódásra vonatkozik.

A következő számomra meghatározó tanulság a filmben az, hogy mennyire elképesztően félelmetes helyezetekbe keveredik a főhős  és – bár a film nem tér ki a belső vívódásaira, de egyértelműen láthatjuk, hogy – félelmein felülemelkedve sosem torpan meg és sikerrel túl is jut rajtuk. Úgy fest, hogy a sikert, a boldog életet, a szárnyalást tehát nem adják ingyen. Nagyon nem. A kaland előfeltétele a csinálás.

Először is, ő az egyetlen mozgássérült ember a bolygón. Másodszor is teljesen tudatlan, nincsenek ismeretei a Pandoráról és annak élővilágáról, a program működéséről. Sérült is és tájékozatlan. Lenézik és még a legszűkebb környezete sem hisz benne. Netiri is mondja neki, hogy olyan buta, mint egy gyerek. És valóban. Nem csak olyan buta, annyira fogékony és játékos is. Játékként tekint a kihívásaira. Talán azért is, mert nincs veszítenivalója. Az emberi élet számára rabság a lábai miatt. Lényeg a lényeg. Jake a lenézés ellenére is cselekszik, felvállalja önmagát és a nyomorúságát, tudatlanságát, hogy egy számára ismeretlen közegben ő a legbénább minden értelemben. A környezete tapasztalva ismeri meg, ismeri fel, hogy ki is ő valójában. Jake pedig őszinte és egyre őszintébb, ahogy ő is a tettei során megismeri saját magát. Nagyon úgy fest, hogy a sikerhez előbb vállalni kell a bolond szerepét. Félelmetes. Te meg mered tenni? Hogy míg nem ért a környezet, eltűröd a lenézést vagy azt, hogy butának tartanak?

Jake társai között is akad, aki irigy és ezért kezeli le őt. Egyébként az irigység magja az a fájdalom, hogy valaki más emlékeztet engem arra, amit én is megtehetnék, elérhetnék, de tennem kéne érte. Emlékeztet arra engem, hogy tennem kéne, ergó, hogy most nem teszek épp semmit azért, hogy én is ott tarthassak. Az irigység egy meghívás arra, hogy tegyek azért, ami megszólít engem. Hogy hogy értem ezt? Ha én tudom, hogy nincs balettos alkatom, nem irigykedek egy balerínára az elért sikereiért. Inkább sajnálom, hogy mennyit kellett szenvednie ezért. Tudom, hogy nincs benne tehetségem, öntudatlanul is békében van a lelkem így az ő életével. De ahol tudom, hogy én is képes vagyok rá, és nem csinálom, az nagyon tud fájni. Ha például a szerelmem a nyaralójának a falára más faliképét teszi ki, akkor nagyon fáj és irigy vagyok arra a sikerre, amit az a festő elért. Mert tudom, hogy az a festő akár én is lehetnék. És azt is tudom, hogy azért bizony tennem kéne. Annak a festőnek a sikere felhívja a figyelmemet a saját tétlenségemre, egy helyben állásomra. És jellemzően pont a feljebb leírt félelem tart vissza ilyenkor minket. Hogy előbb gyakorlatlannak, elesettnek és kiszolgáltatottnak (párdon, hülyének) kell lenni azon a területen, ahol csak most kezdek mozogni, a sikerért. Cselekvő tanulás. Tanulok vagy meghalok. Minimum lélekben.

Irigyeljuk Jake-től is a végső beteljesülést. De azt az utat, ahogy elért oda, nem. Felmenni az Ikránokhoz (sárkányokhoz) te mernél-e? És betörni egyet, miközben meg akar ölni? És repülni a hátán végtelen magasságokban? Már attól majdnem szörnyethalok, hogy elképzelem. És ágakon kúszni, indákon lógni a semmi fölött? Turuk Máktu-nak (utolsó árny lovasának) lenni? Nem csalás, nem ámítás. Szó szerint az életével (minimum megélhetésével, jóhírével, megítélésével, stb.) játszik, aki haladni akar. És  a főhős a repülésre született. Szereti és gyorsan tanul benne, de még így sem könnyű. Arról nem is beszélve, hogy ahhoz hogy repüljünk, előbb le kell győzni a félelmünket a magasságtól, a sebességtől, a bizonytalanságtól és bízni kell a sikerben.

De aki bátor, nem torpan meg, azt az Élet megsegíti. Mondjuk is, hogy bátraké a szerencse. Csak szerencse alatt nem ezt értjük általában. Hogy konkrét segítséget kap a bátor. Netiri nyilára egy mag száll, majd Jake-et ellepik a szent fa magvai, így Netiri nem öli meg, sőt a népéhez vezeti. És Ejva minden kihíváson átsegíti Jake-t. Pont jó szél a repüléshez; pont megtalálja a legnagyob sárkányt; pont akad, aki kiszabadítsa a fogságból; pont jókor ébred fel mielőtt őt is ledózerolnák; stb., stb., stb. Aki lép, azt az Élet is tolja vagy minimum gyengéd iránymutatásokkal vezeti. Bátorság és őszinteség a kulcs.

A bejegyzés folytatását itt olvashatod.