Kép

Ez a kép jelent meg bennem. Gyorsan leskicceltem csak. Nagyon örülnék neki, ha akadna, aki szépen megfesti nagyban. (Ha Te magad szívesen elkészítenéd, vagy ismersz olyat, aki megtenné; kérlek, jelezd ezt nekem!)Nem a legszebb tudom, de jobban látszik, hogy mire gondolok, mintha csak elmesélem. Úgy látom magamban, hogy van egy nagy, kékes-zöldes-sötét zürkizes színű zselé szerű valami, amiből belül és alul kis cseppeként szakad ki az ember egy baba formájában, még teljesen kékként. Tehát az anyag változott; már nem zselé szerű, hanem egy emberi test; ami ahogy egyre cseperedik, úgy fogy belőle a kékség és lesz egyre sárgább. Élete első harmadának fordulójára a legsárgább talán (de még ekkor is van mindenkiben 1-1 ici-pici kékség legbelül), majd sok esetben lassuló ütemben kékül vissza az öregedéssel arányban, és a halállal újabb anyagbeli változás megy végbe. Feloldódik a kékségben. Más esetekben változó arányú a visszakékülés emberi formában a halál pillanatáig; megint más esetekben el sem múlik a kékség a korral; megint más esetekben a halál és anyagváltás pillanata még az öregedés előtt, akár fiatalon bekövetkezik.

A halál pillanatában történő feloldódással a homogén, kékes, zselé szerű anyagban egyfajta áramlás is kezdetét veszi, mely a cseppként való kiszakadás felé, fentről lefelé hajt.

Maga a kép szimbolizálja

  • egyfelől azt, hogy minden ember mennyire hasonló; hogy azonos utat járunk be; hogy mennyire testvérei vagyunk egymásnak még akkor is, ha a korunk (stációnk az úton) épp különböző (testvéreim az Úrban);
  • másfelől azt, hogy mennyire egy hajóban evezünk; hogy mennyire közössé válik az emberi élet alatt begyűjtött összes tapasztalás, emlék és minden ismeret, és mindez egyesülve bárki számára minden pillanatban hozzáférhető;
  • harmadrészt a sárga érszekkel az éntudatot, a személyiséget, egot (vagy nevezzük bárhogy), ami utunk nagy részében meghatároz minket és különállóságunk magját adja, de mankóként segít is, mikor épp nincs más támpontunk a világban való eligazodásra;
  • negyedrészt azt, hogy a születés és halál egyformán transzformációs kapuként is felfogható, amik a teljes rendszer szempontjából se nem jók, se nem rosszak, hanem szükséges mozzanatok.

Tehát dolgunk  a saját utunk járásával azt a tapasztalatot, ismeretet begyűjteni és beletenni a közösbe, ami begyűjtésének feladata ránk hárult, (vagy akár aminek a begyűjtését – ezt az egységet szolgálva – tudattalanul bevállaltuk).