Mint Mátyás király álruhában, csaló vagyok

Fontosnak tartom ezzel kezdeni és tiszta vizet önteni a pohárba. Hogy nem azt mutatom, aki vagyok, amit belülről érzek, akinek lenni vélem magam, vagy amire képes vagyok. Nem, nem rosszindulatból, és nem is szándékosan indult a dolog.Csak úgy öntudatlanul kezdődött. Védekezésből. Ma már tudatosabban használom az álruhát, tudatosabban takarom magam valódiságát el egy-egy pajzsnak tetsző szereppel. A pajzsnak tetsző szerep két okból is nagyon hasznos. Egyfelől azt tudom így mutatni, amit látni szeretnél, hiszen a pajzsra kedvem szerint rajzolhatok bármit és igyekszem olyan pajzsmintát kreálni, ami neked tetszeni fog, ami elvárásod szerinti, így nagyjából boldog lehetsz. Talán érzed, hogy mintha nem volna valós, de el is altatod magadban a gyanút, hiszen neked is így jobb, könnyebb. Az igazzal szembenézni ugyanis nem mindig könnyű, sőt jellemzően nehéz. És én is örülhetek, mert minden marad a régiben. Nem kell semmi változzon. Ugyanis, ha kiderülne, hogy én más vagyok, mint akinek hiszel; más, mint aminek mutattam magam, lehet, hogy kiderülne, hogy nem is vagyunk mi egymáshoz valók és más barát, kapcsolat, munka után kéne néznem. Az meg változás. A változás meg macera. Jajjj, ne mááá’! És közben ott a pajzs másik, szokásos haszna, hogy megvéd engem, a valódi önmagam az ítéletedtől.

Ez van most, de ne haragudj rám. Amikor kezdődött ez az egész még nagyon kicsi voltam és észrevettem, hogy a környezetem át akar formálni. Megmondták, hogy hogy kell ülni, mit kell enni, mikor kell aludni, fogat mosni, hogy mit kell tanulnom, hogy hogy kell köszönjek, hogy nem szabad félni, sem dühösnek lenni, de hangosan örülni sem, hogy tekintettel kell lenni másokra, hogy kivel érdemes barátkozni, hogy majd milyen munkakörben lenne jó dolgoznom, hogy milyen szakkörökre járjak, hogy hogy hordjam a hajam, hogy mi áll jól, hogy mi a kényelmes és még megannyi mindent. És én észrevettem, hogy ha nem úgy csinálom, ahogy a környezetem akarta, akkor én húzom a rövidebbet. Sok-sok pajzsot rajzoltam, körbevettem magam velük, elbújtam mögéjük és ebből a páncéllá erősödött pajzsrengetegből mindenki felé azt a pajzsot mutattam, amin a neki rajzolt rajz volt.

Tudod, így kezdődött. Aztán elhittem, hogy ez így normális. És azt láttam, hogy attól felnőtt a felnőtt, hogy így csinálja és hogy ez az élet rendje. Nyilván, ha több millió felnőtt így csinálja, akkor biztos lehet benne valami. Ennyi ember nem tévedhet. Hát ezért csinálom én is, de meg kell mondjam, nem szeretem. Amíg kicsi volt ott belül a valódi önmagam; amíg csak a pajzspáncél fejlesztésére, csinosítására, erősítésébe fektettem energiát, addig minden rendben is volt. De most már Nekem szűk bent a hely. Nézd el ezt nekem! Ahogy egyre nagyobb lettem ott belül, úgy nyílt szét, repedezett meg a páncél körülöttem és te mostanában hol a belső valódi ént látod, hol a régi pajzsot. Te atya ég! Hát az, aki belül van, majd’ 30 éve lett oda elzárva! Nem csoda, ha nehezen akar előjönni és nehezen hiszi el, hogy ezt büntetlenül megteheti.

Nehezen és lassan megy az álruha levedlése, de elkezdődött. Mégis vagy talán pont ezért érzem magam csalónak azokban a helyzetekben, ahol már érzem önmagam és mégis a pajzsot mutatom. Van ilyen sok. Félelemből és lustaságból húzom minél tovább. Azt akarom, hogy ne változzon meg, ahogy látsz engem, hogy ne kelljen kényszerből tovább mennem, hogy én fel tudjak készülni mielőtt elindulok. És persze hogy húzom, mint a rétestésztát; persze, hogy visszaelék a helyzettel és az omladozó páncélt van, hogy magam tartom még erővel össze még akkor is, mikor már omlana.

És persze te is láthatnád, észrevehetnéd, hiszen az egész folyamat előtted zajlott. Csak nem akartad látni. El akartad hinni, hogy én mindig az a kicsi, törékeny, irányítható pajzskupac leszek, aminek én is magamat soká hittem.

Mondhatnám azt is, hogy szülési és születési fájdalmaim vannak. Magamat szülöm meg ugyanis. Én temettem magamat el, nekem kell most elő is jönnöm. Senki más nem teheti meg helyettem, de a Bába sokat számít, hogy legyen, aki mondja, hogy „Gyere csak, gyere Szentem! Tudom, hogy nehéz, szokatlan és munkás dolog ez; tudom, hogy fáj, de ígérem, hogy kint már jó lesz, hogy megszokod, megszereted és meglátod, hogy minden rendben lesz. Ígérem. Büszke vagyok Rád!”

Mondom Neked is: Gyere csak, gyere Szentem! Tudom, hogy nehéz, szokatlan és munkás dolog ez, tudom, hogy fáj, de ígérem, hogy kint már jó lesz, hogy megszokod, megszereted és meglátod, hogy minden rendben lesz. Ígérem. Büszke vagyok Rád!